A mézeskalács története

A karácsonyi előkészületekhez a konyhát betöltő mézeskalács illata is hozzátartozik. Vannak, akik el sem tudják képzelni a karácsonyfát mézeskalács díszek nélkül, mások magát a süteményt szeretik kávé vagy tea mellé. Nézzük meg, hogyan lett ez az egyszerű kekszféle a szezon egyik legkiemelkedőbb finomsága.

Az ókortól a középkori Nürnbergig

Amióta az ember ismeri a mézet, az egyik legértékesebb alapanyagként tekint rá. Számtalan ókori régészeti lelet bizonyítja, hogy a mézet tésztákhoz, lepényekhez, süteményekhez is használták. Az ókori görögök a halottaik szájába mézes süteményt tettek, aki ezzel tudta kiengesztelni az Alvilágban szigorú őrét, a Cerberust. A rómaiak afrodiziákumként tekintettek arra a mézzel és illatos fűszerekkel készített süteményre, amelyet libiumnak neveztek. A híres lucullusi lakomákon valószínűleg rengeteg mézes étel fogyott: mézzel eltett fokhagyma, répa, gyümölcsök és kalácsok.

Szintén római kori ásatásokról kerültek elő az első mézesbábok is, amelyeket az isteneknek szánt felajánlásként sütöttek. Az állatformára sütött mézeskalácsot az igazi állat helyett “áldozták” az isteneiknek.

A skandinávok és a germánok vaddisznó alakú Honigbrod-ot, mézes lepényt sütöttek a téli napforduló ünnepére, és mézeskalácsot áldoztak Odin főisten tiszteletére.

A mézkészítés, mézsör- illetve a méhviasz-gyertya készítés megbecsült szakmák voltak a középkorban. Ebben az időben az édességkészítés egyik ága lehetett a mézeskalácssütés. A mézeskalácsot először egy 11. századi nürnbergi feljegyzésben említik önállóan. Ez a terület kiváló földrajzi adottságokkal rendelkezett a méhtenyésztésre, s itt alakultak meg először az első mézeskalácsos céhek is. A mézeskalácsokat ún. mézeskalács ütőformákkal készítették, s előfordult, hogy a süteményeket nagy emberek, császárok arcképe díszítette. A német mézeskalácssütők kezdtek el egyedi formákat és saját kemencét használni, nekik köszönhető, hogy ez a sütemény végül egész Európát meghódította.

A mézeskalácsház a valóságban

Dekorációnak, látványelemnek sem utolsó egy igazi, kézzel készített mézeskalácsház, de abba talán bele sem gondolunk, miért készítjük ilyenkor. Honnan ered ez a szokás?

A Grimm testvérek gyűjtése tette világhírűvé azt a mesét, amelyben a gonosz boszorka az erdei mézeskalács házikóba csalja a testvérpárt. A Jancsi és Juliska történet eredete a 17. századra nyúlik vissza, valós főszereplője egy Katherina Shrader nevű mézeskalács készítő, akinek erdei háza egy jól menő sütöde volt. Egy korábbi udvarlója, aki maga is mézeskalács készítő volt, bosszúból boszorkányság vádjával feljelentette az asszonyt. A boszorkányperben a nő ellen felhozott vádak között az is szerepelt, hogy férfiakat csal a házába, hogy felhizlalja őket. Katherinát börtönbe csukták, kínvallatással próbálták kiszedni belőle a vallomást, de ő minden vádat tagadott, végül felmentették. Vádlója, Hans Malzer azonban nem nyugodott bele az ítéletbe, s egy alkalommal Grete nevű húgával ellátogatott Katherina házába, megölte az asszonyt, és hogy a holttestet eltűntesse, az egyik kemencébe vetette. Így lett a középkori bűntényből előbb horrorisztikus mese, majd a karácsonyi készülődés egyik romantikus eleme.

A magyar mézeskalácsosság

Már az Árpád-ház idején készítettek mézes italokat és süteményeket – ez akkor a saját méhészettel rendelkező kolostorok, majd a kolostorok körül kialakult települések kiváltsága volt. Mátyás király idejében rengeteg új fűszer jelent meg Magyarországon, ami minden bizonnyal eljutott a mézeskalácsosokhoz is. Német közvetítéssel pedig megjelent az Európában már ismert mesterség is, az első céhek Kassán, Pozsonyban és Besztercebányán alakultak a 17. században, de Brassó, Kolozsvár és Debrecen is mézeskalács-központ lett idővel. A magyar mézeskalácssütő mesterek egyedi, fából faragott formákat használtak a tészta formázásához, ezek voltak az ütőfák.

Mind a faragás, mind a minta kimunkálása külön művészi tevékenységként értékelhető, ezért a mézeskalács készítők nagy becsben tartották az ütőfáikat, amelyek legtöbbször apáról fiúra öröklődtek. Az erdélyi mézeskalácsok közül külön is ki kell emelni a tordai pogácsát, ami tulajdonképpen egy díszítés nélküli mézes pogácsa. Az eredeti tordai pogácsát vásárfiaként árulták, s különlegessége az volt, hogy rozslisztből készült, téglalap alakúra formázták, minden csücskére egy-egy kerek formát tapasztottak tésztából, és amikor összesült, leginkább egy csülökcsontra hasonlított. A közepét késsel hosszanti irányban bevágták, így sütéskor kissé szétnyílt. A hagyományban fontos termékenység-szimbólumot is láttak benne.

Manapság már nem a hagyományos módszerrel, hanem az egyszerűbb kiszúró-formákkal készítjük a mézeskalácsokat, házikót építünk belőle, vagy a legmodernebb szilikonos kekszformákkal mintázzuk a tésztát. A díszítés is sokféle lehet az aszalt gyümölcsöktől és magvaktól kezdve a színes mázakig, vagy a klasszikus fehér tojáshabos ún. írókázásig. A lényeg, hogy a mézeskalácssütés valamilyen formában pont annyira része az adventi időszaknak, mint a koszorúkészítés vagy az adventi naptár.

Szólj hozzá